XII. A település gazdaság- és társadalomtörténete - Határhasználat, a falusi gazdálkodás középkori jellemzői

XII. A település gazdaság- és társadalomtörténete

Határhasználat, a falusi gazdálkodás középkori jellemzői

     Határhasználat, a falusi gazdálkodás középkori jellemzői A korai középkortól az újkorig a gazdaság meghatározó alapja a termőföld, illetve annak nagysága volt. A nemzetségi közös birtoklás után a nagycsaládi, majd az egyéni birtoktestek megszerzésével együtt járt az a társadalmi tagozódás, amely a feudális társadalom rendjét évszázadokra megszabta. A kisebb vagy nagyobb földterület birtoklása, a birtokok művelhető területének a természetföldrajzi tényezőktől függő összetétele, a termelési eszközök, a gazdasági technikák használata és alkalmazása azonban nemcsak a gazdálkodást, hanem annak eredményességét, a gazdaságot, és ezáltal a földet birtoklók jogállását is meghatározta.[1]
     A falu népének élete összenőtt határának kialakulásával. A határ kialakításáért, az erdőtől, a mocsártól való elhódításáért folytatott harcok mélyen gyökerező közösségi érzést szültek a falu népében. A föld birtoklásának legősibb formája a földközösség volt. A közösség jelölte ki a szántónak feltörendő földet és osztotta fel rendszerint nyílvetéssel annyi részre, ahány tagja volt. Kezdetben a földet vad talajváltó rendszerben művelték. Ez azt jelentette, hogy sem a művelés alá vett terület nagysága, sem a talajváltás időtartama nem volt meghatározva. A földet addig művelték, amíg az ki nem merült. Ekkor más helyen fogtak fel területet szántónak. A nemzetségi földközösségek településformája ekkor a mozgó sátorfalu volt.
     A földművelésre való áttéréssel, az állandó (helyhez kötött) falu kialakulásával a határbirtoklás formája a falusi földközösség lett. A Tardon letelepülő parasztok a kialakított belsőtelkeken laktak és onnan jártak ki a határba földet művelni, amelyet földközösségben birtokoltak. A föld birtokosai a földesurak voltak, de annak nagy részét közvetlenül a parasztok használták. A szántónak és rétnek kiszemelt területet minőség és a falutól való távolság alapján táblákra, dűlőkre, járásokra osztották, amelyekből a közösség tagjai egyenlő jogon részesültek. A parcellák kiosztása a parasztcsaládok között rendesen nyílvetéssel történt. A falutól távol eső földeken szabad vagy első foglalás alapján osztás és sorolás nélkül bárki annyit szánthatott fel, amennyit meg tudott művelni. A családok ideiglenes parcelláit csak egy keskeny, felszántatlan, füves mezsgye választotta el egymástól.
     A földközösség legjellemzőbb vonása a határ időszakonként való újraosztása. A szabad gazdálkodás, a termények tetszés szerinti cserélgetése és a parcellák pihentetése akadályozta a faluközösség érdekeit, ezért szükségessé vált a nyomás- vagy vetőkényszer bevezetése. A közösség megszabta, hogy tagjai mikor, mit és hol vessenek. Erre azért volt szükség, mert dűlőutak hiányában csak egymás földjén át lehetett közlekedni. Ez kölcsönös kártételek nélkül csak úgy volt lehetséges, ha a szomszédok ugyanazt a növényt termelték és a szükséges gazdasági munkákat ugyanazon időben végezték el. Az ugar és a tarló is csak akkor szolgálhatott a község állatainak legelőül, ha nem voltak közbeékelődő földdarabok, melyeken más termett és az aratás egyszerre ment végbe. A nyomáskényszer a település nemesi birtokosaira is vonatkozott. Nyomásnak azért hívták, mert amikor az ugarban lévő szántóföldet a jószággal és a csordával legeltették, azok azt letaposták, lenyomták. Latin neve, a calcatura is taposást jelent. A háromnyomásos rendszerben a szántóföld 1/3-a őszi vetés, 1/3-a tavaszi vetés alá került, 1/3-a pedig ugar maradt. Az ugarszántás a gyomot kiölte, s módot adott a földnek arra, hogy hosszabb ideig, rendesen egy évig bevetetlenül pihenjen. A kizöldült gyomot az állatokkal lelegeltették. Tardon a XVIII. században már három nyomásban művelték a szántókat.[2]
     A földközösségi övezeten kívül eső terjeszkedésnek leggyakoribb formája, a nehéz és kitartó munkát követelő irtás volt. Az irtás nyomán visszahúzódott a rét és az erdő. Ebből következett, hogy a jobbágyság az irtás útján nyert földekkel szabadabban rendelkezett, mint eredeti jobbágytelkeivel. Az irtott földek után Tardon a földesúr nyolcadot követelt.[3]
     A XVI. században még jelentős nagyságú erdők voltak a település körül. Utóbb ezek egyre jobban visszaszorultak, s a fák helyét szántók, mezők, legelők vették át. A XVIII. század elején makktermő erdő gyakorlatilag már nem maradt a falu határában. A lakosok a tűzi- és épületfa igényüket a földesúr engedelmével, a cserépi erdőkből tudták biztosítani.[4]
     Egy 1770-es összeírás adatai alapján 92 tardi lakos rendelkezett különböző nagyságú fejenként 1/82 2/4 iugerum irtványfölddel, akik a következők

Részlet a település irtványföld birtokosainak
1770. évi összeírásából
(B.-A.-Z. M. Lt. IV. A. 501/b. XXII. I. 202.)

voltak: Dobay András, Novák István, Palócz György, Csábrándy András, Kis Pál, Varga Márton, Orosz András, Körömi András, Burján János, Dudás Mihály, Pap János, Joó János, Ináncsi Laurencius, özv. Varga Hiros, Kis Mihály, Szekeres Pál, Lévay András, Orosz Pál, Ónodi Pál, Dusza György, Dusza István, Juhász Pál, Juhász Imre, Gál István, Molnár István, Kocsis János, Somodi János, Stépsán János, Stépsán Mihály, Szolnoki György, Molnár János, id. Pelyhe János, Kis Imre, Körömi István, Ónodi Mihály, özv. Lukács János, Nagy Pál, Szolnoki Mihály, Forgács György, Tóth Márton, Galambos András, Joó Pál, Juhász Mihály, Pongó György, özv. Nagy György, Jakus János, Kövesdi Iván, Gombota András, ifj. Pelyhe János, Vécsei György, Galambos Márton, Galambos Mihály, Galambos György, Szemán György, Böcskey Sámuel, Bodnár Lukács, Hajdú György, Lévay Ádám, Batsó Márton, Hajdú András, özv. Pelyhe György, özv. Szemán Mihály, Abóczky János, Arkus András, Szomkatsi György, Pongó Gáspár, Sándor Iván, Molnár Márton, Molnár Mátyás, Orosz Ádám, Mondik András, Kovács Mátyás, Pelyhe Mihály, Orosz József, Hajdú Pál, Kormos Pál, Tardi István, Pongó Márton, Galambos János, Gaal Jakab, Juhász Mátyás, Tardi Imre, Tóth András, Ficzere János, ifj. Juhász Mátyás, id. Juhász Mátyás, Fejér György, Majoros Mihály, Juhász György, Dusza József, Ináncsi János és Váczi Mihály.[5]
     A telkes jobbágy gazdálkodásának alapja a földesúri birtokhoz tartozó megművelt jobbágytelek (sessio) volt, amelynek nagysága vidékenként és talajviszonyok szerint változott. A XIVXV. században még 1060 holdat tett ki. Egy-egy egész telek átlagos mennyiségű szántóföldtartozéka 2030 holdban jelölhető meg. A telekaprózódás előrehaladtával egy féltelkes jobbágy család 1015, a negyedtelkes 57,5 holdon folytathatott szántóföldi gazdálkodást. A nyomásos rendszerben ténylegesen hasznosítható föld azonban ennek töredéke volt. A jobbágytelekhez a faluban belsőség: ház, udvar, istálló, veteményeskert, a határban szántó, rét és kaszáló tartozott. A szántót, erdőt és legelőt faluközösségben használták.[6]
     A telek megmunkálásához állatállományra és gazdasági felszerelésekre (eke, szekér stb.) volt szükség. Ekéje, a drága vasalkatrész miatt csak kevés parasztnak volt, ezért a föld közös használatához hasonlóan az eke közös használatára is rákényszerültek. Egy ekéhez 810 ökör tartozott. Minthogy egy szegényebb családnak ennyi ökre nem volt, a parasztnak másod-, harmadmagával kellett társulnia a szántáshoz.
     A mezőgazdaság különböző munkáit évről évre ugyanazokon a napokon végezték (jeles napok). A szántást a vetés követte. A vetés úgy történt, hogy a magvető a vállára akasztott kendőből vagy általvetőből szórta a magot, mialatt a barázdák irányában lassan előrehaladt. Az elhintett mag betakarásához ág-, illetve tüskeboronát használtak. Az aratás tartama elég széles időhatárt ölelt fel és legkésőbb Péter-Pálkor megindult. A gabona levágása főleg sarlóval történt, ami igen szaporátlan munka volt. A kévébe kötött és csomóba rakott gabona neve országosan a kepe volt. A behordás nagy igaerőt igényelt, azért azt közösen végezték. Az összehordott gabonacsomókat vagy a csűrökben tárolták, vagy a szabad ég alatt asztagokban tartották. A cséplés novemberben kezdődött és főleg a hidegebb őszi és téli hónapokban folyt. A kicsépelt gabonát nagyméretű hombárokban és vermekben helyezték el.[7]
     A jobbágytelek apáról fiúra szállott, elhalálozás esetén a jobbágy özvegye és gyermekei a telken maradtak. Ha az özvegy férjhez ment, férje a jobbágytelken gazdálkodhatott. A jobbágy fiai atyjuk halála után közösen művelték a telket. A jobbágy háza és irtásból szerzett parcellái felett szabadon rendelkezett, de egyéb javai átruházásához földesúri engedélyre, beleegyezésre volt szükség. A jobbágybirtok az öröklés folytán egyre gyakrabban lett féltelkessé, negyedtelkessé és további osztódás révén a parasztság egy része zsellérsorba süllyedt. A fenti körülmény a jobbágyot arra ösztönözte, hogy növelje a megművelhető föld mennyiségét. Erre a már említett irtás mellett a földbérlet nyújtott lehetőséget. Földeket mind saját földesurától, mind másoktól szerződéssel vett bérbe. A földbérlet fejében természetbeni vagy pénzbeli szolgáltatás járt.
     A jobbágytelek általában képes volt bizonyos felesleg megtermelésére, de rossz termés esetén a megtermelt mennyiség még az önellátás igényeit is aligalig fedezte. A jobbágyháztartás pénzbeli bevétele elsősorban az állatállomány értékesítéséből származott. Az állatokat kezdetben az év nagy részében gyakran télen is a szabad ég alatt tartották. A földművelésben elsősorban az ökröket használták, hisz igaerő nélkül nem lehetett szántóföldi gazdálkodást folytatni. Hasznát látták az állatállománynak az élelmezésben és a ruházkodásban is. A történeti múltban, különösen a török háborúk idején, a megélhetés alapja az állattartás volt. A lábon járó vagyon menthető volt a fosztogató katonáktól, a nagy kiterjedésű határban el lehetett rejteni az adószedők, vagyonösszeírók elől. Adataink a tardi állattenyésztésről eléggé hézagosak. A XVII. században nagyobb számú szarvasmarha legelt a helyi legelőkön. Ebben szerepet játszott a szántóföldi növénytermesztés munkálataihoz szükséges igaerő biztosítása. Juhtartással már a XVI. század második felében is csak a tehetősebb birto214 kosok foglalkoztak. 1576-ban 4 juhtartó gazdát említ meg a dézsma-jegyzék, akik mindannyian szántóművelők is voltak. Egyiküknek 72, másikuknak 67, a harmadiknak 50, míg a negyediknek 67 juha volt. 1581-ben 5 juhtartó gazda összesen 322 darab juhval rendelkezett. A legnagyobb létszámú állatállománya (162 db) Baczió Máténak volt. 1749-ben 12 gazdának 363 juha és 363 báránya, 1750-ben 16 gazdának 470 db juha és 392 báránya volt. Kisebb számban lovat is tenyésztettek, a szegényebbek pedig tejelő állatként kecskét tartottak. A lótenyésztés nagyobb gondoskodást, jobb takarmányellátást igényelt, lóval ezért foglalkoztak kevesen. Az csak a XIX. században válik jelentősebbé. A korabeli erdők a sertéstartáshoz nyújtottak kedvező feltételeket. A sertésállomány azonban nem volt számottevő, bár télen a népesség mindennapi ellátásában fontos szerepet töltött be. Az állattartás legelhanyagoltabb ágának tekinthetjük a sertéstartást, amellyel sem a földbirtokos, sem a jobbágyok nem sokat törődtek. A disznókat szinte félvadon tartották, korszakunkban még nem igazán hizlaltak malacokat a belsőségeken. Hizlalásuk a XVIII. század első felében, az őszi-téli hónapokban még leginkább makkon történt, de a fogyó makkoltatási lehetőség hiányában az 1770-es évek második felében már árpával etették őket. A makkoltatás ekkor már szinte minden évben tilalmas volt. Az udvarokat gazdag baromfiállomány népesítette be, mely a népesség friss hússal való ellátását biztosította. A gazdák csak akkor értékesítettek néhány baromfit, ha nagyon megszorultak. Kezdetleges módszerekkel néhány család méhészkedett is. 1549-ben 30, 1577-ben 79 méhkast írtak össze a faluban. A mézet a táplálkozás mellett gyógyításra is használták, a viasz pedig keresett árucikk volt a piacon.[8]
     Az állatokat tavasztól őszig a pásztorok, a kondások és a juhászok vigyázták, a belsőségeken csak az igavonó állatok és legfeljebb egy-két tejelő tehenet és növendék állatot tartottak. Télen, különösen a zordabb időjárás beköszöntével, az állatokat védett helyekre hajtották, takarmányozásuk, gondozásuk számottevő munkaráfordítást igényelt.[9] A legelők kicsinysége miatt a földesúr engedelmével a cserépi erdőkben legeltettek.[10]
     Az állatállományt gyakran tizedelték járványok. Nagymérvű szarvasmarha és ló pusztulásról tudunk Tardon 1791-ből és 1813-ból. Olyan nagyok voltak a károk, hogy a lakosok az adó elengedését kérték a vármegyétől.[11] Sertésvész, száj- és körömfájás, illetve más betegségek még a XX. század első felében is pusztították az állatok számát.[12]
     A falu paraszti népességének XIX. század eleji állatállományáról az 1828-as országos összeírás adatai nyújtanak viszonylag teljes képet. E szerint Tardon 32 jármos ökör, 40 anyatehén, 27 meddő tehén, 29 kétévesnél idősebb üsző, 265 ló, 254 juh és 36 sertés volt a paraszti lakosok birtokában. A valóságban ennél nagyobb lehetett a tardiak állatállománya.[13]
     A település állattenyésztése a XIX. század első felében nem sokban különbözött a XVIIXVIII. századi állattenyésztés gyakorlatától. Továbbra is a külterjesség volt jellemező, ugyanazokkal a fajtákkal, említésre méltó takarmánytermesztés nélkül. Rét- és legelőgazdálkodásról még alig beszélhetünk, legfeljebb a legeltetés rendjét meghatározó szabályok, a sarjúkaszálás érdekében korlátozott réthasználat jelezte a változás irányát. Fényes Elek 1851-ben a következőket jegyezte le a tardiak állattenyésztéséről: A legelő azonban nagyon partos lévén, de a ló és juhtenyésztés sikeresebb, s általában lehet mondani, hogy a mezőgazdaság nagy szorgalommal űzetik.[14]
     A földművelés sokáig az állattenyésztés mögött foglalt helyet. A XVI. században a határba leginkább búzát, kölest és árpát vetettek. Egy eke által egy nap alatt felszántható területnek, vagyis egy hold földnek köblös volt a neve. Egy holdba ugyanis egy köböl magot szórtak el.[15]
     A XVIII. század első felében a fokozatosan benépesülő Tard egyre nagyobb méretű élelmiszerbázist igényelt. Ez azzal járt, hogy nőtt a művelt föld kiterjedése. A helybeliek az amúgy is kicsiny erdőket folyamatosan irtották, a legelőket feltörték. Új legelők, gabonatáblák születtek, amire hatással volt a korszak javuló agrártermelése is, ezen belül főleg a gabonatermelés ár- és költségviszonyai. Az uradalom kiépülésével Tardon sem maradt olyan föld, ami jogilag sehova nem tartozott.[16] (A településen már a XVIXVII. században volt a cserépi uradalom részeként nagy kiterjedésű majorság.)[17] Az uradalom szempontjából a folyamatos területnövekedés a XVIII. században azt jelentette, hogy a majorsági üzem mérete egyre szélesedett. A majorság ami érdekelt volt a piaci lehetőségek kihasználásában eleinte a nem művelt területek feltörésével, illetve más földterületek bérbevételével, később pedig a közös haszonvételű területek fokozottabb méretű kihasználásával és növekvő robotigényekkel próbálkozott.[18]
     Természetesen nemcsak a majorságok terjeszkedése által nőtt a mezőgazdaságilag művelt föld területe; a változásoknak az úrbéres népesség is aktív alakítója szeretett volna lenni, de Tardon a parasztoknak erre csak az irtványföldek révén nyílt módjuk. Az úrbéres, s egyben az urasági földek terjeszkedésének az 1767-es jogi szétválásuk szabott határt.
     Az uradalom életét a gazdatiszt irányította. Saját földje volt, amit az uraság gabonájából vetett be, s azt az urasági alkalmazottakkal műveltette meg. Ő volt a felelős az uradalomban szinte mindenért, irányította, vezette annak gazdasági működését. Ő szedte be a dézsmát, fogadta fel a cselédeket, a béreseket. Javadalmát az év folyamán fokozatosan kapta meg a gazdától. Felügyelte az uradalom taxásait, alkalmazottait (juhász, pályinkás, tapasztó, szakács, ostoros, aratók, ökörcsordás, kerülők, sütőasszony, kondás, gulyás stb.). Ügyelt az uradalom minden szegletére. Őt a tiszttartó, az úgynevezett jáger ellenőrizte, felügyelte és évente elszámoltatta.[19]
     A földművelés domináns eleme Tardon mindenkor a gabonatermesztés volt. Az 1549-es dézsma-jegyzékben 77 úrbéresnek 2252 kalangya őszi-, 635 kalangya tavaszi gabonáját és 24 hold kaszálóját írták össze. 1577-ben 102 főnek 3008 kalangya őszi- és 1295 kalangya tavaszi gabonája volt. A jelentős tavaszi gabona termelés az állattenyésztés növekvő szerepét jelzi. Egyes gazdák 100 kalangyán felüli termése az árutermelés tardi jelenlétére, annak magas szintjére utal. A török megjelenése azonban a fejlődést megakasztotta.[20]
     A határt a tardiak már az 1700-as években három nyomásban hasznosították, ebből az úrbéres telkek nagysága 72 pozsonyi mérőt tett ki. 1770-ben a következőket jegyezték le: Ezen helység határának kiváltképpen való jó téteménye a szántóföldeinknek jó volta, hogy mind ekkoráig trágyázás nélkül termettenek, és egy köböl vetés után közönséges üdőben meg terem 8 kereszt életet.[21]
     A település gazdálkodásának alapjává a XIX. században még inkább a szántóföldi növénytermesztés vált. A búza és a rozs az őszi vetésbe került, a tavasziak közt a zab és az árpa volt meghatározó. A gabonafélék termelése a külterjes gazdálkodás uralmát jelenti. Kezdetben az uradalomban is a gabonatermesztés dominált. A tardiak a XVIII. század első évtizedeiben leginkább őszi búzát vetettek. Az 1740-es évektől a köles, a kétszeres, az árpa és a dinnye is előtérbe került.[22] Döntően ugyanezeket a növényeket termesztették a XIX. század első felében is, kiegészítve a kenderrel.[23] Az 1770-es években már nagy területeket vetettek be kukoricával, dohánnyal, tökkel és káposztával.[24] Mindaz, ami intenzívebb munkát és gondoskodást kívánt, a gyümölcsös és zöldséges kertekbe szorult.
     Tard középkori történetében a szántóművelés és az állattenyésztés mellett a szőlőtermelésnek is jelentős szerepe volt. Mivel a jobbágytelektől függetlenül lehetett birtokolni, az is hozzájuthatott, aki nem rendelkezett telekkel. A földesúr a szőlő felett is gyakorolta jogait, az járadékköteles volt, forgalma mégis sokkal szabadabb volt a teleknél. A jól eladható bort termő szőlő kisebb területen na gyobb népességet tudott eltartani, mint a szántóföldi művelés vagy a nagy legelőterületet igénylő állattartás.
     A tardi lakosok szőlőtermelésére az első hiteles adatunk a település 1549es bordézsma-jegyzéke, amikor összesen 78 szőlőt művelő lakos nevét írták

Tard szőlőbirtokosai 1770-ben
(B.-A.-Z. M. Lt. IV. A. 501/b. XXI. I. 208.)

össze.[25]
     1576-ban 57 fő foglalkozott szőlővel, akik össztermelése 347 egri köböl bor volt. A gabonadézsma-jegyzékkel együtt összesen 102 főt tüntettek fel, tehát szőlőtermeléssel a falu paraszti népességének valamivel több, mint fele foglalkozott. Az 56 szőlősgazda közül 25 fő volt az, akinek nem volt szántóföldje. A paraszti népesség 25%-a (zsellérek egy része) tehát Tardon döntően csak a szőlőtermelésből biztosította maga és családja megélhetését.[26]
     1577-ben 587 főnek összesen 335 köböl és 5 icce bora termett. A legkevesebb 1 köböl, a legtöbb 27 köböl volt egy fő bortermése.[27] 1581-ben a bírón kívül 51 fő foglalkozott szőlőtermesztéssel. Néhány icce és 1 köböl között mozogtak a fejenkénti beszolgáltatott dézsmaértékek.[28]
     1594-ben a 39 bortermelő gazda (kettő közülük idegen, extraneus) nevét őrizte meg a bordézsma-jegyzék, akiknek 245,5 egri köböl (62,4 hl) volt az össztermés-eredménye. A tardiak közül több gazdának Tardon kívül is volt szőlője.[29]
     A virágzó szőlőkultúrának a mezőkeresztesi csata (1596) utáni török pusztítás vetett véget. A szőlőket ezt követően csak a XVIII. század első felében telepítették újra, de azok után királyi dézsmát már nem adtak. 1770-ben is ellenálltak az ilyen irányú törekvéseknek.[30] A földesúrnak azonban továbbra is a szőlőtermés nyolcadrészével tartoztak.[31]
     1770-ben összeírták a falu szőlőbirtokosait. 42 főnek volt szőlőbirtoka Daróczon, 20-nak a Hosszú hegyen.[32] A tardi határban ekkor még csak kisebb szőlők voltak, a tardiak a darócin kívül Cserépváralja határában is műveltek szőlőket.[33]
     A tardi szőlőket 1802. június 14-én jég verte el. A károk összeírásából tudjuk, hogy 30 szőlőbirtokosnak volt szőlője az István hegyen, ahol mindent, azaz 46 kapás szőlőt vert el a jég. 22 birtokos Nagy Bálaszékin lévő szőlőinek felét, azaz 35 kapást, míg 5 birtokos Bogácsi öreg hegyen lévő szőlőiből 3 kapás szőlőt károsított meg a vihar.[34]
     1824. július 29-én és augusztus 25-én a tardiak összes, azaz 177 kapás szőlőjéből 118 kapást vert el a jég, ami 118 tardi lakosnak okozott károkat.[35]
     Nagy vihar pusztította a szőlőket 1826 májusában és júliusában is.[36]

A Sándor-völgyi pincesor
(Fotó: Kovács Zs.)

1830. június 16-án a jég ismét károkat okozott a gazdáknak. 26 lakos 57 kapás szőlőjéből 30-at vert el a jég. A gazdák ekkor átlag 13 kapás szőlővel rendelkeztek.[37]
Károk ezt követően is érték a tardiakat, de a szőlőműveléssel nem hagytak fel. A bort leginkább házi szükségletre készítették, eladásra ritkán termeltek. 1764-től volt a falu közösségének korcsmája, ahol Szent Mihály napjáig árulhatták saját borukat.[38]
A hat szakaszra osztott szőlőhegy nagyobb részt dézsmás volt.[39] A XIX. század elején a 6954 hold mezőgazdasági területből 257 volt a szőlő területe.[40] Az 1828-as országos összeírás adatai szerint a paraszti népesség kezén 24 3/4 pozsonyi mérő területű szőlő volt, míg a többi a földesúr tulajdonjogát képezte. A szőlők pozsonyi mérőnkénti hasznát 23 rénesforint 6 krajcárban, az egy kapás utáni termés középértékét 123 rénesforint 45 krajcárban állapították meg.[41]

A falu újabb keletű pincéi
(Fotó: Kovács Zs.)