 |
 |
XVII. Adalékok Tard néprajzához
A férfi viselet
A matyó férfiak hosszú hajat viseltek, így láthatjuk őket az 1857-ből megmaradt legrégibb viseletképen.[54] Általában befonták és különbözőképpen feltűzték, hogy a hosszú haj munkájukban ne akadályozza őket. A haj sűrűségéhez képest fonatba volt fonva.Régebben foncsikban csüngött, azelőtt meg kákóban volt, s azt hátra vetették. A századfordulón a tarkó alatt elnyírt haj jött divatba. A fiúgyermeket 3 hónapos korában nyírták meg először. Amikor summás lett, akkor kezdett üstököt viselni, amit előre, oldalt vagy felfelé fésült.[55]
Szakállat sohasem, de bajuszt mindig viselt a matyó férfi. Azt nem nyírta, hanem kikente és felkunkorította, vagyis ha hosszú volt, gyűrűformára kikacskarította.
Míg a hosszú haj divatban volt, zsíros kalapot viseltek. A kalapon a hajkenő zsír átivódott. Zsírral kenték a kalapot azért is, hogy az tartósabb legyen. Kövesden süveges kalapot, majd a zöld színű csúcsos kalap különböző módosulásait viselték.[56] Az 1900-as évek elején az úgynevezett vágányos kalapot hordták, amely hosszában beütött tetejű puha kalap volt. Az 1930-as évben öregek elmondása szerint Tardon hordták a gombáros kalapot. Ezek közt volt olyan szilárd, hogy ha a gyerek ráállt, az nem rogyott össze.[57]
A gucsma vagy sapka a téli fejfedő volt. A sapka prémes karimájú volt, teteje posztóból készült. Az igazi jobbágy kucsmát azonban fekete bárány- vagy
 |
| Szűkujjú ing szabásmintája (Közli: Gáborján Alice MNM. Xer. 54049.) |
A nyakravaló fekete fátyolszövetből készült. Körülcsavarták vele a nyakat, úgy kötötték meg elöl. Verekedéskor bajba került az a legény, akinek az ellenfele elkaphatta a nyakravalóját, mert akkor meg is fojthatta vele.[60] Először pántlika-nyakravalót viseltek, mely rézrojtban végződött, ami bokorra volt kötve és vékony száron kapoccsal volt a nyak hátulsó részén megerősítve.[61] Régen az ing és a gatya egyformán kendervászonból készült. Kendercérnával varrták, azzal is díszítették. A jobbágyság felszabadulása után a jómód abban is megnyilvánult, hogy az ünnepi fehérneműt bolti gyolcsból készítették. Minél nagyobb volt a mód, annál pazarabbul bántak az anyaggal. Így születtek meg a lobogós, bő ujjú ingek és a szertelenül bő gatyák. A férfiak régen rövid derekú inget viseltek, mely hasukat, derekukat nem takarta.[62] Az ing ujja mandzsettában végződött, vállfolt volt a vállán, a hónaljba pedig kb. 15x15 cm-es pálha betoldás került.[63] A derekat széles tüsző övezte. A rövid derekú ing három darab négyszögletes vászonból készült. Egy a törzset takarta, kettő pedig a két kart. A szűkujjú ing is elterjedt volt Tardon.[64] A matyó fiatalság legdíszesebb ruhadarabja a bő és hosszú, lobogós ujjú ing volt.[65]
A hímzés az 1890-es években jelent meg ezeken. Először csak singolásos (lyuggalásos) körtés mintákkal díszítették az ingujj alját, és a mintának megfelelően karéjosra szabták a végét. A singolás eleinte fehér, azután piros pamuttal készült.[66] A férfiinghímzés akkor kezdett elszínesedni, amikor a nők átvették a szűcsöktől a színes gyapjúfonalat és a szűcsselymet, mint hímzőanyagot, és az ing elejét, vállpántjait az ujjak végeit ezzel, valamint pamuttal kezdték hímezni. Díszítőelemeik egyrészt a saját kezűkön természetesből stilizált virágok, másrészt kuzsu-virágok voltak, melyek már a helybeli szűcsök munkája során régebben egyszerűsödtek.[67]
A férfiködmönök ornamentikája inkább a férfiingekre, a női kuzsuké inkább a surcokra szállott át. A kendervászon ing mellett az ünnepi viseletben is megjelent a pamutos vászon és a gyolcs, ezzel párhuzamosan módosult az ingek szabása. A vállfoltos, galléros, párna betoldásos ingek dereka hosszabb lett, így bekötve viselték.[68] Az ünnepi ingtípuson különböző díszítések terjedtek el a gomboláspántig szegőzések és különböző hímzések formájában. Az inget ritkán viselték magában, elsősorban az ünnepi ing esetében.[69]
A gatya a férfiaknál az alsótest ruhadarabja volt. Első tekintetre a szoknyához hasonlít, azonban mindig két szára van. Voltaképpen nem egyéb, mint egy szerfelett bő vászonnadrág. Szertelen bőségét akkor nyerte, amikor a lobogós ujjú ing.[70] A gatyának mai alakjához képest a XVIII. században még a szára között négyszögletes pálhája, úgynevezett ülepe volt. A derékon a korcába vagy ontrába fűzött madzaggal húzták össze, s elöl kötötték meg. Alul nyitva, szabadon csüngött a szára, melynek alját rojtozással és borsókával díszítették.[71] A matyóknak is kétféle gatyájuk volt. A szűk gatyát télen nadrág alatt viselték, nyáron pedig bő, de nem ünnepi bőségű gatyában jártak. A szűk vászonnadrágot nyáron önálló viseletként hordták, majd alsóruhává vált a szűk posztónadrág alatt.[72]
Régen nyáron hétköznap mezítláb jártak egészen az őszi esőzésig. Aratáskor és nyári munkában azonban viselték az alföldi típusú ráncos, kerekorrú bocskort. Ez általában elnyűtt csizma szárából készült, mezítlábra vagy kapcával becsavart lábra húzták.[73] A világháború után a katonabakancs volt használatos. Olcsóbb volt, mint a csizma, ezért a summások nyári munkában ezt viselték. A matyó férfiak általában csizmát hordtak. A legrégibb mint bárhol az országban a varrott talpú, fordított és vassarkú. Utána a szegezett talpú és rakott sarkú, oldalt varrott szárú jött divatba. A szár sokáig puha volt, csak később vált használatossá a hátul varrott, keményszárú csizma, melyek az 1900-as évek elején jelentek meg.[74] Ehhez használták a nemességtől átvett sarkantyút. Ezeket nem kötötték fel, hanem a csizma kérgéhez szegezték, így le sem lehetett róla venni. Tardon a fiatalok hordták a nagytaréjú, pergő sarkantyút.[75] Cipőt csak később viseltek.
A legegyszerűbb bőrruha a hátibőr vagy kacagány volt. A megszáradt juhbőrt töréssel, dörzsöléssel megpuhították és ebben az állapotban a nyakukba vetették, hogy a hátukat takarja. A jómódú embereknek bundájuk volt. Így nevezték a matyók a subát.[76] A bunda juhbőrből készült, körgallér formájú ujjatlan ruhadarab volt, melyet télen viseltek. Hidegben szőrével befelé fordítva meleget tartott, melegben szőrével kifelé fordítva hűvöset. A bunda bőrét a szűcs nem festette, tehát alapszíne fehér volt, széleit színes irhával szegte be, sőt díszítésül sallangokat, pillangókat is rakott rá. A bunda igazi dísze azonban a hímzés volt. A virágdíszítményeket a bőrök összevarrása mentén, de főként a vállon alkalmazták. A cifra és a bő bundát a jómód jelének tartották.[77]
A ködmön kedvelt ruhadarab volt, s nagyon szegény embernek kellett lennie, ha valaki nem tudott magának szerezni. Esküvőre régen ködmönben mentek, erre vették fel az esküvői szűrt. A lakodalomban is ebben táncoltak. Gazdagok, szegények, fiatalok egyaránt viselték.[78]
A daku vagy közkedveltebb néven a bőlajbi, ujjatlan bőrmellény féle. Elöl gombolódott, elejét, alját, vállát háromujjnyi szélességben folyókával kihímezték. Főképpen tavasszal hordták ha dologban voltak, mert ebben szabadabban mozgott a kar.[79]
A szűr volt az egyetlen szűrposztóból készült ruhadarabja a matyó népnek. Vállra vetve hordták. Elöl a mellen egy csatos szíj tartotta össze. Eleje kihajtott, hátul nagy, négyszögletes gallérja volt. Színe fehér, s csak férfiak viselhették. A szűrön az 1800-as évek második felében gazdag hímzett ornamentika hatalmasodott el. A cifraszűr volt a matyó legény, a házas ember díszruhája. Templomba, esküvőre ebben ment. Az esküvői szűr egész életre készült, éppen ezért az öreg matyó férfiak tarka, színes szűrjéhez képest a fiatalabbaké dísztelenebb volt. Az ízlés ugyanis lassanként változott. A szűrnek a gallérját, oldalát, ujját, elejét, alját hímezte ki a szűrszabó. Néha olyan finoman, hogy akár a szűcshímzéssel is vetekedett.[80]
 |
| Tardi öregemberek szűrben 1928-ban (MNM. F. 307275. Kankovszky Ervin) |
A pruszlik vagy lajbi, mint idegen eredetű neve is mutatja, nem tartozott a matyók ruhatárához. Viseltek ugyan bőrből ujjatlan mellényfélét, a dakut. A mente derékban szabott, fodros aljú, felálló nyakú prémes kabát volt. Azonos a ködmönnel, voltaképpen posztóval borított ködmönnek mondták. A mentét a
 |
| Kisfiú és leányka 1928-ban (MNM. F. 58348. Ébner Sándor) |
A kötényt surcnak nevezték a matyók. Ezt mindkét nem viselte, azonban a férfiaké keskenyebb, mint a fehérnépé. A surc eredetileg arra szolgált, hogy dologban védje a ruha elejét az elpiszkolódástól.[83] Tardon az 1800-as évek második felében a börtönviselt fiatalság honosította meg. A miskolci börtönben ugyanis a rabruha elé surcot kellett kötniük. A verekedésért kijáró börtönbüntetés a maga falujában az időt töltött fiatalembert egyáltalán nem bélyegezte meg, sőt a rabi surc bizonyos tiszteletet és félelmet szerzett gazdájának.[84] A gyolcsgatya fénykorában a surc is hímzést kapott és ünnepi ruhadarabbá vált olyannyira, hogy még az esküvői öltözéknek is elmaradhatatlan része lett. A vőlegényi surcot a menyasszony ajándékozta a vőlegénynek, ezért minden hímző művészetét beleöntötte. A surcot két felső sarkához kötött madzaggal a derékon hátul kötötték meg. Ezt a madzagot később szélesebb pántlika váltotta fel. Tardon keresztszemes hímzésű kék és fekete vászon surcot viselt a fiatalság, aminek mintája jól tükrözi a keresztszemes hímzések sajátosságait.[85] Geometrikus, zárt mintasorok, az elválasztó és egyben tagoló keskeny díszítősorok, valamint a motívumok virágkosár, virágtő, madárkák egymás mellé sorakoztatásával, a színek szabályos váltogatásával jött létre az egyszerű elemekből álló, de összhatásában mégis látványos és harmonikus díszítmény.[86]
A zsebkendő a posztóruhával egyidejűleg jött divatba. Kétrét hajtva, sarkánál fogva a lajbi gomblyukához kötötték, ami aztán lassan dísszé vált. Keszkenőt jegybe is adtak, melyet csipkével szélesen körülhorgoltak.[87]
Az újszülött fiúgyermeket az anyja ingébe törölték, hogy szeressék a lányok, aztán kis, hátul nyitott ingecskét adtak rá. Csuklójára piros pamutfonalat kötöttek rontás ellen. Ezután pelenkát tettek alá, dunnába pólyálták, majd szalaggal körülcsavarták. Három hónaposan zubbonyt és sapkát kapott, kereszteléskor díszesen hímzett ingecskét. A kisfiúk viselete hasonló volt a felnőttekéhez.[88]
Az iskolahagyott gyermeket suhancnak hívták, és akkor lett legény, ha kaszával ki tudta vágni a rendet. Ekkor felöltözhetett a hagyományos viseletbe legénynek. A matyók régen nagy, vállmagasságig érő tölgyfa botokkal jártak, a fiatalság nádpálcával vagy bikacsekkel. A hívogató vőfély is pálcával járt. Tűzszerszámként régen acélt, kovát és taplót hordtak magukkal, amit később a gyufa váltott fel.[89] A matyó ember talán a török világ óta pipázik. A jobb módúak tajtékpipából pöfékeltek. A pipások a vágott dohányt régen sallangos kostökzacskóban tartották.[90] Pénzt nemigen hordtak maguknál, de ha vásárlásra került a sor, az ing alatt inggombra akasztott vászonzacskóban tartották keblükön. Kést a csizmaszárban, bicskát kabátzsebben hordtak éppúgy, mint a tükröt vagy az órát.[91]
54. Györffy, 1928. 509.
55. Györffy, 1956. 205.
56. Györffy, 1976. 509.
57. Diószegi, 1953. MNM. EA. 6239.
58. Györffy, é. n. MNM. EA. 22722.
59. Szikszai, 1993. HOM. NA. 6368.
60. Györffy, 1976. 535.
61. Dala, 1970. Élet és Tudomány 35. sz. 16541659.
62. Fügedi, 1997. 415.
63. Szolnoki Andrásné közlése.
64. Gáborján, 1955. 109129.
65. Fügedi, 1980. HOM. NA. 4219.
66. Györffy, 1956. 195203.
67. Dajaszászyné, 1956. HOM. KÖZL. 5052.
68. Györffy, é. n. MNM. EA. 22722.
69. Fügedi, 1980. HOM. EA. 4219.
70. Fügedi, 1997. 419.
71. Györffy, 1956. 195203.
72. Gáborján, 1955. 109129.
73. Györffy, 1956. 195203.
74. Fügedi, 1997. 418.
75. Joóné, 2002. 36.
76. Fügedi, 1980. HOM. NA. 4219.
77. Györffy, 1956. 195203.
78. Fügedi, 1997. 427.
79. Györffy, 1956. 195203.
80. Dajaszászyné, 1956. 5052
. 81. Györffy, 1956. 197.
82. Fügedi, 1980. HOM. NA. 4219.
83. Domanovszky, 1932. Muskátli. II. 3. sz.
84. Györffy, é. n. MNM. EA. 22722.
85. Fél, 1976. 64.
86. Dajaszászyné, 1956. 5052.
87. Györffy, 1956. 198.
88. Fügedi, 1988. 48.
89. Dala, 1970. Élet és Tudomány 35. sz. 16541659.
90. Györffy, 1956. 202.
91. Fél, 1951. MNM. EA. 2371
|
|