XVII. Adalékok Tard néprajzához

XVII. Adalékok Tard néprajzához

A női viselet

A lányok hajviselete a század elején a Bükkalján is hasonló volt, mint Mezőkövesden.[92] A haj első része két választékkal fültől-fülig és középen volt elválasztva, három vagy öt ágba fonva, majd a hátsó hajjal összefonva. Ezt a hajviseletet a tardiak kacskának nevezték. A fonat végéig szalaggal, pántlikával volt beborítva. A fejtetőn, ahol megindult a fonás, valamint a fonat alján is széles pántlika volt bokorra kötve. Végét rézrojttal díszítették. A kacskát az 1920-as évektől a koszorúba font haj divatja szorította ki, melyet városiasabbnak tartottak. A lányok homlokközéptől kiinduló végigfutó választékkal két részre osztották a hajukat, amit fülig simítva fül mögött kétoldalt lapos rozmaringágba fontak. A két fonatot

Tardi leány 1921-ben
(MNM. F. 27563. Kemény György)

hátravezetve a tarkó fölött keresztezték, kétoldalról a fejtetőre hozták, és végébe kötött madzaggal megkötötték. A kislányok haját mihelyt a hossza megengedte már így fésülték, és a fejtetőn tüdőszín szőrszalaggal kötötték bokorra. Amikor a lány az iskolát elhagyta, bársonyszalaggal kötötték le a koszorúba font haját. Az ujjnyi széles, zölddel szegett fekete bársonypántot díszes kapoccsal rögzítették a tarkón. Erre a vattás rékli kővel díszített kapcsát használták.[93]
     Tardon a fekete bársonypánt alá még tüdőszín recét is gépeltek. A bársony hajpánt általánosan használatos volt a század elejétől, legtovább Tardon maradt divatban, ahol az 1940-es években is hordták még a lányok a koszorúba font hajhoz. Az asszonyok is viseltek a homloknál kétfelé választott és fültől hátrafelé font hajat a főkötők változatai alatt. A főkötő formájához igazodva a hajat előrehúzva, a fület is eltakarva fonták be.[94]
     A fiatal menyecskéket megillető díszes főkötők között a kontyra helyezett toknak többféle változatát viselték a XX. század első évtizedeiben. A rezes tok Tardon viszonylag hamar kiment a divatból, csak az 1900-as évek elején viselték.[95] Köznapra karton-, ünnepre delin-, kasmirkendőt hordtak hátrakötőnek, kikötőnek. Bármilyen ünnepre viselhették a fiatalasszonyok, de misére nem illett ebben menni. Templomba előrekötött kendőt borítottak rá, melynek ez jellegzetes szögletes formát kölcsönözött.[96]
     Íratlan törvénye volt annak, hogy melyik korosztálynak milyen színt illett viselni. A fiatal menyecskék kendője piros volt, majd 3035 éves korig a bordó, ezután a barnazöld és kávészín, végül a fekete következett.[97] A kikötött kendőből alakult fejviselet szép példája a tardi bunkós kendő. Elnevezése onnan ered, hogy a piros pipi karton kendőt berlinergyapjúval rojtozták körbe dúsan, s a rojtot galárisszemeken fűzték át, ettől még díszesebb és tömörebb lett. A bunkó készítéséhez a legtöbb tardi asszony maga is értett, de voltak, akik ezzel foglalkoztak és pénzért csinálták.[98]     A kendő felkötési módja a következő volt: legalulra, a kontyra főkötőt kötöttek, ez piros kartonból készült, egyszerűen, díszítetlenül. Homlok- és hátlapból állt, szabása hasonlított a régi szőrhímzéses vászon főkötőkhöz.[99] Aljába korcot húztak, ezt a konty alatt hátul a tarkón összehúzták. Ezután a kecellő következett, ami gyolcs homlokpánt, hátul pertlivel megkötve. Szélén keskeny singolás volt, ami a homlok felett majd a kendő alatt is látszott, kétoldalt még keskeny pántlikával díszítették, mely a kikötött kendő alól kilátszott. Erre kötötték az alsó kendőt, ezt is pipi kartonból, zöld berlinerrojttal. Kicsit homlokba húzták, majd kétoldalt a halántékon hátrafelé kicsit megcsavarták, így kötötték meg

Menyecske kendős főkötőben 1934-ben
(MNM. F. 67218. Kankovszky Ervin)

a két végét a tarkó fölött. Az alsó kendőre is kötöttek egy keskeny singolást, amely a felső kendő alól csak a homloknál látszott ki. Végül a felső kendő következett, ezt piros pipi karton, tüdőszín bunkós berlinerrojt díszítette. A felsőhöz hasonló módon kötötték meg, alóla kilátszott a kecellő és a singolás. Ezt a jellegzetes fejviseletet a XX. század első évtizedeitől hordták Tardon, megkötése azonban kezdetben lazább, természetesebb volt, a különböző részeket azonban idővel összefércelték, és a többrészes fejkötőt egyszerre vették fel és le.[100]
Ha valaki gyászolt, felső kendőnek feketét kötöttek kék rojttal. Az alsó kendő rojtja pedig sötétebb zöld lett. Mély gyászkor azonban fekete volt az alsó-felső kendő és annak rojtja.
A fehér ruhák közül a mellévarrott inget tekinthetjük általánosabbnak és elterjedtebbnek. Az ujjasok mellett az ingvállak is sokáig viseletben maradtak, nemcsak alsóruhaként, hanem díszesebb változatai pruszlikkal, az ünneplő viselet részeként is. A községben elterjedt volt az ünneplő ingváll. A kislányok iskoláskorukig még hosszú gyolcs- vagy vászoninget viseltek, általában az iskoláskor

Kenderáztatás 1950-ben
(MNM. F. 98888. Gáborján Alice)

után kaptak csak rövid derekú inget és külön pendelyt.[101] Hétköznap viseltek inget tiszta kendervászonból vagy később félpamutos vászonból. A vászoning kemény, könnyen feltöri a testet, ezért oly módon puhították, hogy az inget vízbe mártva kitették a fagyra. A század elején, nyáron a vászoningeket önmagában felsőruhaként is hordták, amiről korabeli fényképek is tanúskodnak. Az ingváll ráncolt ujja ekkor még nem volt nagyon bő, a dúsan húzott csak az 1930as években terjedt el, a gyolcs és más finomabb gyári anyagok általános alkalmazásával.[102]
     A kézelőket változatos mintájú keresztszemes hímzés díszítette, mely elsősorban Tardon volt elterjedt. Külön pántra előre elkészítve kötötték fel a kézelőket a fodros ujjú ráncolt ingujjakra. Elsősorban a fiatalok viselték a nagyon bő, apró ráncba szedett, fátyolszerű anyagból készült ingvállakat, ahol a bő ujjakat többsoros singolt fodor szegte. Ezeket az ingvállakat gyakran egy szűkebb ujjú vászoningre vették rá, hogy az alsó bélelje, és jobban kitartsa az áttetsző ujjakat.[103]
     Mezőkövesden kutyának nevezték azokat a bokorra kötött díszes rózsás pántlikákat, melyet az ingvállak ujjára kötöttek.[104] A kutyát díszes brossal rögzítették, alját rézrojt vagy díszesen kötött selyemrojt díszítette. A tardiaknál a lányoknak 2, a menyecskéknek 4 kutya lógott le a hátán.[105] A szalagok, pántlikák önálló ruhadíszként való használata a múltszázad elejétől volt elterjedt. A lányok a nyakukba is kötöttek szalagot, ami hátul bokorra kötve hosszan lelógott a derekukig. A szoknya fölé a derekukra kötött pántlika viszont a szoknya aljáig ért, hátul és elöl a kötő felett is viseltek ilyet. A XX. század eleji esküvői felvételeken gyakori, hogy a menyasszony ruhája pántlikákkal van feldíszítve, kiscsokorra kötve, feltűzve és hosszan lelógatva. A singelt fodrot a faluban kádrinak nevezték, itt őrződött meg legtovább a viseletben. Régen még maguknak horgolták meg, azután jött divatba a singelés. A nyakba való fodrot nemcsak az ingvállas-pruszlikos viselethez hordták, hanem a különböző blúzféle ujjasok elterjedése után azokhoz is viselték. Előfordult, hogy hozzávarrták a vizitke, ráncoska nyakához. Amikor az 1930-as évektől divatba jött a bross, azt is rátűzték elöl a fodorra.
     A singelt fodor mellett mindig többsoros nyakra való galárist viseltek, szorosan a nyakhoz simulót. Már a kislányok is hordtak néhány sorosat, az eladó lányoknak, menyecskéknek sokszor 10 soros is volt, az idősebb asszonyok pedig ismét kevesebbet viseltek, majd 3540 éves kortól elhagyták.[106]

Keresztelőre menet 1928-ban
(MNM. F. 58360. Ébner Sándor)

Csüngőnek a lazább, hosszabb gyöngysort nevezték, ez gyakran színes volt és szabálytalanabb formájú gyöngyök is voltak benne. Viseltek a nyakba kötött fekete bársonyszalagot is, olykor medállal, de magában is. A díszt fojtó-nak is nevezték.[107]     Az ingvállas-pruszlikos viselet Tardon, Bogácson és Szomolyán volt a legjellemzőbb. A pruszliknak, mellesnek két változatát viselték: az egyik derékig érő, rövid, eleje mélyebben kivágott. A kivágás eltakarásához minden esetben fehér, nyakravaló kendőt (karton) viseltek, hogy a kilátszó részt szemérmesen eltakarják.[108] Ezeknek a kislajbiknak a mintája feltételezhetően a palóc bőrmelles, a cucaj lehetett. Barnára festett báránybőrből készült ez a hímzett, piros irhával szegett kis melles.[109]
     A másik fajta női pruszlik zárt nyakú, deréktól pedig fodros. Ezt Bogácson kispruszliknak, Tardon dakunak nevezték, és ezekben a falvakban a kivágott, rövidebb derekú pruszlik helyett ez volt az általános. A dakut jellegzetesen díszítették, selyem vagy rézrojttal, ragyogóval, csipkével, esetleg flitteres dísszel, mindez hátul a szabásvonalat hangsúlyozta. A daku elején pedig ívesen vagy szögletesen futott körbe, hátul a nyaknál háromszögben átvezetve a díszítés. A községben nagyon kedvelték a tüdőszín szőrszalagot, a daku karöltőjére is ezt varrták fodrosra hajtogatva. A 30-as évekig ingvállban és fekete egyvirágú díszes dakuban esküdött a menyasszony.[110]
     A női blúzféléknek már a XX. század elejétől sokféle változatát viselték. Ezek elnevezése azonban szinte falvanként és nemzedékenként változott. Ismerték és hordták a réklit, testállót, szállikát, ráncikát-ráncoskát, vizitkét, lipitkét, pitart és lityát, mindezeket azonban ma már nehéz egyértelműen megkülönböztetni egymástól. Egyik legrégebbinek azt az egyszerű szabású, alig díszített ujjast tartják, amit a tardiak testállásnak neveztek, mely zárt nyakú, gallértalan, deréknál laza, egyenes vonalú volt. Derekánál két vagy három sorban enyhén húzott fodor díszítette. A XX. század elején nemcsak Tardon, hanem más falvakban is viselték, elsősorban kartonból, festőből. Hátszabásáról háromhátúnak nevezték a faluban azt a karcsúsított ujjast, melynek három részből szabott hátához a derekán fodros toldás csatlakozott, s ez alábélelve fodrosan felállott. Nyáron béleletlen, hidegben vattázott változatát viselték.[111]
     A legjellegzetesebb ujjas a ráncoska, amit az 1930-as évektől leginkább

Gál Bertalanné Péhe Tera teljes
tardi viseletben keresztelő kendővel a kezében 1948-ban
(MNM. F. 98511. Gáborján Alice)

Tardon hordtak. Volt ujjas és ingvállas, vagy rövid húzott ujjú változata is. A ráncoska derékban szűk, testhezálló, fodorral toldott. Nyaka zárt, gallértalan, a nyakkivágás ívével párhuzamosan a mellén pántlika futott körbe, emellett rakott fodor, melynek szélét csipke és gyakran selyemrojt díszítette. A derék alatti rakott fodrot csipke szegélyezte. Ezt nagyfodornak, a nyaknál levőt pedig kisfodornak nevezték. Elején-hátán deréknál kétoldalt a ráncoskát 55 soros függőleges szegőzés karcsúsította, amit a tardiak ráncnak neveztek.[112] A vattás rékli vagy bandzsur az ujjasoknak bélelt, vattázott téli változata volt, gyakran gazdag sujtás díszítette, hátulja alul fodros, farokra szökik, elöl pedig színes fejjel, kővel ellátott díszes kapcsok fogták össze. Értékes, ünneplő ruhadarab, inkább a XX. század első évtizedeiben viselték.[113] Városi hatásra terjedt el az ujjasokhoz viselt különálló széles öv használata, a derék hangsúlyozására.
     A vállkendő legáltalánosabb az ingvállas-pruszlikos öltözetnél volt, de ujjasok fölé is viselték. A szoknya alá legalulra a pendely került. Általában vászon volt, az ünnepi fél vagy egész pamutos, a gyolcsból készült pendelyt pedig ritkábban, esetleg csak táncolni vették fel, hogy ha forognak a táncnál, ne a vászon látszszon ki. A pendely 2 egész szél vászonból készült, a harmadik szél pedig kétoldalt volt betoldva.[114] Tardon a pendely kétoldali betoldását az eresztéket is díszítették, hogy ha a szoknyát felszúrva, azaz derékhoz felakasztva viselték, alóla a hímzés kilátszódjék.[115] A lányok élénk színű, keresztben csíkos harisnyát is hordtak.[116]
     Ünnepre több alsószoknyát vettek fel, 612-t is, legtöbbet Tardon és Bogácson. Az alsószoknya 78 szél anyagból készült. Köznapi viseletre alsónak hordták az elócskult felső szoknyát is. A fehér gyolcs, singolt vagy szegett aljú alsószoknyát csak ünnepen viselték. Az alsószoknyák nagy része fodros aljú volt, hogy a fodor még jobban kitartsa a felette hordott szoknyát.
     A tardiaknál a széles csípőt és hátsót mutató szoknya divatjával együtt járt, hogy valami módon szélesíteni igyekezték magukat. A legalsó fodros alsót felkötötték, vagy a csípő magasságában külön fodrot varrtak rá, de csípőpárnát is hordtak. A szoknya alapanyaga köznapra karton vagy hasonló minőségű kelme volt, ünnepre selyem, prugament, brokát vagy bársony. Tardon

Tardi pár 1921-ben
(MNM. F. 27235. Kemény György)

viselték a legrövidebbet, a szoknya alig ért térd alá, apró, éles ráncokba szedve. A kötény alatti szoknyarész olcsóbb, idegen portékával való betoldása csak itt és Bogácson volt szokásban. A lopott aljú szoknyának az alja 9 szél bőségű volt, míg a derekánál csak 4 szél, ez adta jellegzetes formáját.[117]
     A kurullós szoknya Kövesden is divat volt, Tardon az 1930-as évektől viselték.[118] Az ünneplő szoknya alját bársonnyal szegték fel, majd pántlika és szalagsor következett. A fiatalok szoknyáját általában több sorban díszítette szalag, pántlika vagy kemény szőrszalag. A szoknya fölé köznap és ünnepre is kötényt kötöttek. Surcnak csak a festő vagy klott anyagú, egy szél szélességű, szabatlan, szögletes kötényfélét nevezték, bár a surc szót itt kevésbé használták, helyette a kötő általánosabb a női viseletben. A kövesdi matyó surc díszítésének hatása Tardon is látható, bár ezek is egyértelműen megkülönböztethetők.[119]
     Berliner gyapjúfonállal, később selyemmel hímezték a századfordulón még kisebb, keskenyebb, később nagyobbá váló mintákat. Korábban a folyókás minták domináltak, majd a 7 vagy 9 surcrózsára épülő díszítmény lett jellemző. A tardi selymes szabadrajzú hímzéseken azonban a kövesdi színpompával szemben mindig a piros szín dominált, az 1930-as évektől pedig a rózsák mellett a sárga kalászok, a bimbók a jellegzetes kísérők. Szokás volt a selymes surcok két hosszanti szélét is keskeny virágsorral végighímezni, amit Kövesden soha nem alkalmaztak. Tardon és Bogácson a surcokat gyakran fekete csipkével is körbeszegték. Az idősebb asszonyok surca sötétkékkel varrott, sőt Tardon fekete gyapjúval hímzett klott surcot is hordtak.[120] Gyászos kötényt minden lány igyekezett varrni magának, hogy szükség esetén legyen. A klott vagy festő kötő hímzéssel, csipkével díszítve ünneplő ruhadarab volt, templomba nem is illett másba menni. Úgy kímélték, hogy hímzését befelé fordítva kötötték fel, így védték az időjárástól, az erős napsütéstől éppúgy, mint az esős időtől, mely különösen a selymesnek ártott. Gyakran csak a templomajtóban fordították színére a hímzett surcot. A hímzett surc mellett szőttes díszű vászonkötőt hordtak. Ezt bármilyen ünnepi alkalomra illett felvenni, csak a misére nem. Vasárnap délután litániára, laptázni, a hídhoz menni szórakozni, beszélgetni ezt kötötték fel. Táncba, lakodalomba is ez illett.[121]
     A legrégebbi tardi szőttes kötők alját egyszerű mintázatlan csíkozás és rojt díszítette, a század legelején még ez volt az általános. A lefelé végű (alján hímzett) szőttes kötőn egyre szélesebb sávban jelent meg a tardi csillagos, madaras, szíves minta. Az úgynevezett kétoldalas az 1920-as évektől terjedt el, itt a szőttes minta a kötő két függőleges oldalán futott végig, és a széle is rojtos volt.[122] A gépi hímzést, nyargalást már a XX. század első évtizedeiben alkalmazták köténydíszítésre, Tardon azonban csak később, az 1940-es években terjedt el ennek divatja. A szabott, körben fodros kötő Tard kivételével a többi bükkaljai faluban már az 1920-as évektől használatos volt.[123]
     A melles kötő csak az 1930-as évek végétől terjedt el. A vattás rékli mellett téli felsőruhaként hímzett bőrködmönöket is viseltek. A díszes és értékes ködmönöknek Mezőkövesden kuzsu volt a neve, ismerték és használták ezt Tardon is, de inkább ködmönnek mondták. A dél-borsodi szűcsök a tardiak ízléséhez és igényéhez alkalmazkodva készítették a rendkívül díszes és értékes ködmönöket, melyeket más vidéken túl matyósnak tartottak és nem is vásárolták. A tardi ködmönök fehér báránybőrön piros bőrrátéttel voltak díszítve, amelyen azonban a XX. század elején megjelenik, majd elhatalmasodik az élénk színű selyemhímzés.[124]
     Az ünnepi viselet elmaradhatatlan kelléke volt a kézbe való kendő, keszkenő is. Csomóra fogva kézben tartották a kendőt, a lányok emellett még élő virágot is tartottak a kezükben. Műteremben készült családi képeken is mindig látható a nők kezében kendő, a lányoknál virág is. A zsebkendőket jól kikeményítették, majd megszakadtak alatta, olyan nehéz volt a sok horgolás

Leány és menyecske 1923-ban
(MNM. F. 51120. Ébner Sándor)

miatt. Tardon megmaradt a horgolt szegély, másfelé viszont a singolt. Nem sok, de 46 darab kézbe való kendő minden lánynak volt, megörökölték a nagyanyjukét, anyjukét is, így felváltva hordták a kendőket. Idősebb asszonyok már nem csomóra fogva viselték a kendőt, hanem belehajtogatták az imakönyvet, és a hónuk alá fogták. A legények a lajbizsebbe dugva viselték a kendőt, de úgy, hogy kilátszódjon.[125]
A lábbelik közül legelterjedtebb a papucsviselet volt, hétköznapra és ünnepre egyaránt használták.[126] A fiatalabbak ünnepi papucsa díszesen kivarrt, riglikkel díszített volt. Színes bőrrátétekkel, tüdőszín szőrszalagból hajtogatott fodorral tették még díszesebbé. A díszes papucsban a fiatalok még a templomba is elmentek. A magas szárú cúgos cipő a XX. század elején volt divat, elsősorban a polgárosabb viseletben járó falvakban és a módosabbak között. Az 1930-as években volt nagy divat az egyspanglis, majd a háromspanglis fekete cipő. A csizma a nőknél télen köznapi és ünnepi viselet is volt. A fiatalok piros és sárga csizmát egyaránt viseltek. Garabonciás csizmának mondták a csörgős, magasabb sarkú csizmát, amelyen a patkó úgy jött a sarok alá, hogy csörgött.[127]

92. Györffy, 1930. 238.
93. Fügedi, 1997. 405.
94. Kerékgyártó, 1937. 131.
95. Fügedi, 1980. HOM. NA. 4219.
96. Barabás, 1952. MNM. EA. 3879.
97. Fügedi, 1982. 247.
98. Takács, 19701971. MNM. EA. 16918.
99. Hankóczi, 1981. HOM. NA. 4320.
100. Fügedi, 1982. 246.
101. Fügedi, 1980. HOM. NA. 4219.
102. Fél. 1951. MNM. EA. 2371.
103. Dajaszászyné, 1956. 5052.
104. FélDajaszászyné, 1951. 14.
105. Fügedi, 1980. HOM. NA.
106. Kerékgyártó, 1937. 131.
107. Igaz, 194748. MNM. EA. 12794.
108. Szolnoki Andrásné közlése.
109. GyörffyFél, 1976. 542.
110. Fügedi, 1982. 252.
111. Takács, 197071. MNM. EA. 16918.
112. Bodgál, 1967. HOM. NA. 1914.
113. Kresz, 1946. MNM. EA. 4445.
114. Gáborján, é. n. HOM. NA. 6685.
115. Fügedi, 1980. HOM. NA. 4219.
116. Szolnoki Andrásné közlése.
117. Fügedi, 1982. 256.
118. Györffy, 1956. 195203.
119. FélDajaszászyné, 1951. 14.
120. Fügedi, 1980. HOM. NA. 4219.
121. Györffy, 1956. 195-203.
122. Dajaszászyné, 1963. 96101.
123. Hankóczi, 1983. HOM. NA. 4735.
124. Domanovszky, 1932. Muskátli. II. 3. sz.
125. Fügedi, 1997. 396.
126. Györffy, é. n. MNM. EA. 22722.
127. Fügedi, 1997. 412.