 |
 |
XVII. Adalékok Tard néprajzához
A matyó hímzés fejlődése
A XIX. században mélyreható változások történtek a falusi öltözködésben, lakáskultúrában, díszítésmódban. Szegényebb eszközökkel, olcsóbb anyagokkal, kevesebb ruhadarabbal ugyanazt a modellt kívántak megközelíteni, mint a gazdagabbak.[128]Újfajta magatartás, újfajta paraszti öntudat és ehhez kapcsolódó ízlés jelentkezett. Az a gazdagodás, színesedés, amire a viselet köréből a legjellemzőbbek a példák, megmutatkozik a népművészet többi területén is. Ebben a korban lett általános a falusi házakban a parádés tisztaszoba díszes berendezéssel, festett bútorokkal, magasra vetett díszággyal, falra aggatott mázas tányérokkal, tálakkal. Ez a XIX. században kibontakozó új parasztstílus az ünneplő szép tárgyak, öltözetdarabok számának rohamos gyarapodását és differenciálódását hozta. Sokszor jelentkezett a felületek zsúfolt beborítására való törekvés. A színek térhódítása sokfelé új alapokra vitte a mintaszerkesztést.[129]
Ha a ma ismert hímzésből indulunk ki, kicsit romantikus, de torz kép alakulhat ki a matyóságról. E csoport néprajza, népművészete sokkal gazdagabb és árnyaltabb, mint a cifra, sok színben pompázó hímzések és lakodalmak tarka forgataga.[130]
Mindezek a tényezők kifelé az összetartozás tudatát erősítették, befelé, egymás között viszont a gazdagság fitogtatásának a versengésnek lettek motiváló tényezői. A hímzés régi stílusú darabjai jellegzetes motívumai a gránátalma, a liliom, a tulipán, a szegfű, virágtövek és indák. A mintákat szellősen, szimmetrikusan helyezték el, illetve azonos egységek ismétlésével, váltogatásával szerkesztették.[131]
A legrégibb ránk maradt matyó hímzések tulajdonképpen nem viseletdarabokat, hanem a lakáskultúrához tartozó házivásznakat és lepedőket díszítették. A matyó lepedők két vászonszélből voltak összevarrva. Egyik végére hosszanti folytatásként egy-egy hímzett lepedőfiókot, lepedővéget erősítettek. A legrégibb fajta lepedővég díszítés a fehér makkus, amely vagdalásos, subrikált technikával készült, fehér és laposöltéssel hímezve. A másik régi lepedőfajta a keresztszemes, melyet az előzőhöz hasonlóan technikai kötöttségénél fogva szintén a mértaniasság jellemez. A keresztszemes öltésmóddal készített kompozíciók csíkszerűek voltak. Ha nagyobb felületet kívántak díszíteni, akkor több sávot hímeztek egymás fölé, különböző elválasztó motívumokkal.[132]
A XIX. század második felétől virágzó szabadrajzú matyó hímzés a korai piros-kék színű ún. cipés-madaras darabokkal kezdődött. Domináló öltéstechnikájuk, megindította a hímzés variálásának lehetőségét. Mintái virágtövek, rozetták és csigavonalak, fő motívumai a szimmetrikus rajzú, páros szirmú stilizált virágok, rozetták, jellemzője a laza, bokorszerű kompozíció, a szimmetrikus ismétlődés. A régi darabokon az ún. cipék még felismerhetően edényt, vázát, cserepet jelöltek. A láncöltéssel varrt madarak a régebbi daraboknál még a régi sárközi főkötők kiskutyának nevezett motívumaihoz hasonlítottak. A motívumcsoportok elhelyezése szabályos, szimmetrikusan szerkesztett és ismétlődő egységekből állt. A cipés-madaras lepedővégek Szentistvánon éltek legtovább. Mezőkövesden a szabályos cipés-madaras motívumok után időrendben az egészen más jellegű matyórózsás pamutos lepedővégek következtek. Ez a típus nem a korábbi motívumkincset fejlesztette tovább, hanem a szűcs- és szűrhímzés ornamentikájából merített. Ez az új forrás az alapja a ma közismert, köz használatban matyónak nevezett hímzéskompozícióknak. A fejlődést az új motívumforrás mellett az új hímzőfonalak alkalmazása is segítette.[133]
1880 körül a berliner, 1890-től a szűcsselyem alkalmazása jellemző a textilhímzésre. Az új stílusú, szabadrajzú matyó hímzés a XIX. század végétől virágzott. A változás gazdasági, társadalmi alapjára a tagosítás, az észszerűbb gazdálkodás, a parasztgazdaságok gazdasági, jövedelembeli fellendülése ad magyarázatot. A hímzés alakulásában a hangsúly áthelyeződött a viseletdarabokra, a kötény és az ingujj díszítésére. A matyó férfiing hímzése akkor kezdett elszínesedni, amikor a varró asszonyok átvették a szűcsöktől a színes szűcsselymet, mint hímzőanyagot. A szűcsselymes matyó férfiing virágzása az első világháború előtti évekre tehető. Színesebbé, feltűnőbbé vált a hímzés, a régi szélcakkok helyébe az 1910-es évektől a cifrább, többszínű horgolt csipke, az ún. cipós horgolás került. Az 1930-as években a kézelős ingek, az ún. paszpalléros ingek divatja következett. Ezeken már csak az ing mellrésze és gallérja hímzett, ezzel lassan eltűnt a díszítés az ingekről.[134]
A legdíszesebb kivarrt viseletdarab a kötény volt. A díszítés területén a matyó viselet legnagyobb változása a surcoknál zajlott le. A három matyó település díszítésmódja között itt is vannak különbségek, az egyedi díszítésmód mellett azonban érezhető bizonyos kiegyenlítődés, egymásra hatás, melyben mindig Mezőkövesd hatása dominált.[135]
A XIX. század végén, egyidőben a gyapjúfonalas surcokkal már készítettek szűcsselymest is. A kompozíció egyszerű folyóka, hullámvonalon ülő virágok és levelek. Később 2, sőt 3 sor egymás fölé varrásával szélesítették tovább. A surcok díszített része szélesedett, szinte beborította az alapot, közben mintáiban is gazdagodott.[136]
Tardon ez visszafogottabban érzékelhető. A tardi hímzéseken mindvégig a keresztszemes minta uralkodott. A díszítőelemek az öltéstechnikából adódóan régebbiek, részben mértaniak vagy levelek, virágkosarak, és vannak köztük alakos ábrázolások is a keresztszem kötöttségeinek torzító hatásával együtt. Ezeknél a daraboknál az ornamentika mindig csíkszerű volt. A színezéshez kezdetben csak két színt, pirosat és kéket használtak. A többi szín később jelentkezett, de ezeken is dominált a piros, mely a darabok sajátos színbeliségét adta. Mezőkövesd hatásaként Tardon is megjelent a szabadrajzú hímzés, selyemmel varrott kötő formájában, sokkal egyszerűbb kivitelben. A matyó hímzőművészet virágkorának formai, esztétikai szempontból a XX. század elejét tekinthetjük. Ízlésbeli hanyatlás a népművészet propagálásával kezdődött, amikor a kereskedők felfedezték a benne rejlő üzleti lehetőséget.[137]
128. Dajaszászyné, 1961. 58.
129. Hankóczi, 1983. HOM. NA. 4735.
130. Dala, 1970. Élet és Tudomány 35. sz.
131. Dusza, 1955. MNM. EA. 9553.
132. Fél, 1951. MNM. EA. 2371.
133. Hankóczi, 1981. HOM. NA. 4320., 4368., 4487. és 4513.
134. Fügedi, 1982. 255.
135. Dajaszászyné, 1961. 58.
136. Fügedi, 1997. 422.
137. FélDajaszászyné, 1951. 14.
|
|