 |
 |
XIX. Függelék
Horinek Ferenc iskolamester verse a tardi árvízről 1824-ből[2]
|
Két hegy völgyet szülvén Ceres bent oltárát emeli Emeli, s szélleszti Tardiak határát. Sokasítja maggal, a mívelők markát, Áldással tölti be a barázdák árkát. Flóra barátnéja sámolyát füvekkel S virágokkal hinti nevelvén gyepekkel. E két gratiának kezek szorítása Volt adományoknak eddig áldomása. De most nyolcszázakat az ezer előzvén, A húsz szám a négyet maga előtt űzvén, Midőn a kalászok bízelkedő súlya Kecsegtet, s arató máris őket dúlja. S éppen félig-félig döntetvén ezeket, S középnél beljebb, hogy bocsássa kezeket Újítja sarlója fenése fűrészét, Hogy így lemetszhesse szem közt álló részét. Asztagokat ígér kepés is kevélyen, Koszorút köt mindjárt, s kiállt gazdám éljen, Magát így ámítván, ím! Mi bukkan elő, Notus, Eurussal port kavaró szellő. E két cséplős elévévén gabonánkat, Kicsépele, mi csak tátánk rájok szánkat. Pestist lehellő ezen Óriások, Akiknek az idén nincs sehol lakások. Kirúgták magokat (e vad komondorok) Eol barlngjábul, s lettek desentorok. Ceres hát félgyászban gyámolított füvet, Flórával tanácsát mint üle üdővel, Szent fény a fejekre hosszan ereszkedett, Melytül Tard lakosa féltében reszketett Mert e két tanácsot ragyogványnak tüze, Vagy elolvasztotta, vagy messze elűze. Nincsenek! és nem is segítik honjokon, Egy szomorúfűzfa nyőtt fel a nyomokon. Melybül egy gallyacskát Múzsám hogy letörte, Tilinkót készített, mert még nincsen kürtje. Sípolgasd el múzsám e gyászos eszközön, Csenddel, mit tett TARDon a minap Vízözön? Jegyezd fel e folyó Augusztus holnapot, Huszonötödikét mint egy gyászos napot. Melynek párja nem volt, soha ne is légyen, Ameddig a földünk jár karimás jegyen. Mi volt s mi okozta e tornyazott nedvet, Nem lesz, aki talál ebben kedvet. Elég, hogy kedvetlen vendég volt ez, s nem várt, Mely is mindnyájunknak tett felettébb nagy kárt. Rohanása dühös volt ezen csudának, Volt ez éppen mása kuruc világnak. A Gottusi munkát buktatta orrára, Meg is szennyesedett templomunk oltára. E széles tengeren holmink mint a rabok Úgy úsztak előttünk, kergetvén a habok, Itt dézsák, és Hordók, szüretelő kádak, Mellesleg szekerek, szekrények és ládák. Baromfi, takarmány, s élelemre való, A nagy hidak, s szinte valamennyi váló; Hidasok, kútgémek, s azok rovásai, Úsztak amott Tardnak szegény lakosai. Tetézte ezt hetvenegy háznak romlása, És az embereknek szörnyű sikoltása; S rémisztő, borzasztó kiáltású jajok, Kik ház tetejökkel úsztak mint a hajók. Amott két ártatlan kiállt a tőcikre, Szabadulásokat kérvén az egekre. A kisebb futkosván nézett mindenfelé, Szólt: Óh bárcsak édes atyám volna elé. Majd kiszabadítna most az életünket, Úgy e édes néném nem hagyna itt minket. De szegénynek el volt tőlük útja zárva, S látván az ártatlan leányka, hogy árva A nénjéhez fordult, mint édes véréhez, Ki is megszorítván a maga mellyéhez, Vállaira vette, s ez őt átkulcsolta; Óh el ne hagyj néném! szüntelen csókolta. Ez Amazon, másik Eneás setétben, Charibdist kerülvén megy bátran a vízben. Kedves terhe őtet mint valamely pajzs Biztat meggyőzéssel, de mit csinálsz Maris! Jaj nincs!!! mert eloldta mennykőnek dörgése Megkapcsolt kezeit, és az ijesztése Víznek fenekére buktatta áldottat, Meg sem is mutatta addig e halottat. Még el nem hurcolta egy óra járásra, Egy Csaloda nevű szomorú szállásra. Roskadt házfödésen eveztek egyebek, Melyben voltak anyák, férjfiak s kisdedek Kik összefogódzván karikát formáltak, És mely pillanatban elmerülnek vártak. Itt is egy anyai szív megtörettetett, Mely kegyetlen próba kövére tétetett. Mert midőn fedések széjjel szaggattatott, Ahhoz kapott ki-ki amihez kaphatott. Ez csak a kisdedjét mint hív édesanya Ápolgatja s maga életét nem szánja. De hogy egy hidashoz utoljára ére, Rajta szerencsétlen lévőt látván kére, Nyújtaná le kezét, és el ne tagadná, Oltalmat magának s fiának is adna. Ki mellyérül függvén tacskával szorosan Magához volt fűzve nagy szorgalmatosan. Már éppen segédjét semmi nem gátolta, Hogy magát emelvén előbbre így tolta. Ekkor egy tekervény ölét kirabolta, Melyet az elrémült meg sem is gondolta. Hátra esett, kapkod, s magzatját kereste, Többé nem láthatta setét volt az este. Kit a víznek öble úgy el is rejtette, Hogy csak a hetedik nap őt kifejthette. Magát pedig éppen csak az őr Angyala Őrzötte, hogy ezen vízben meg nem hala. Egy hajadon ágast ölelvén ez hajlott, S rá dűlt e szüzecske azért mindjárt megholt. Kint háltak legtöbben nedves felhők alatt, Kikhez nem férhetett semmiféle állat. Kik a kürtők megett meghúzták magokat Lélek ismerettel vetették számokat. Mivel az élethez már kevés remények Volt, féltek, és fáztak, s rettegtek szegények. Mert e felbosszant éj juhászhatatlannak Tetszett a ködözés oszolhatatlannak. Felhők közt csiszámlott mennyköveknek fénye, Rettentő dörgéssel teletölt edénye Feldűlvén, nagy torka okádott gyomrábul Vizet, s mennykövet szórt nagy haragjábul. Mindnyájunkat véltük a Neptun kiirtja Azért minden háznál égett itten gyertya. E vízözön után bárkánk hogy megállott, Belőle galambunk repülve kiszállott: És a SzentIstványi mezőkre repdesett, Mert olajfa ágat mindenütt keresett. Míg odajárt addig mi itt megszámlálánk Kárunkat tizenöt ezrekre találánk, Forintokbul álló, éspedig ezüstben, Könyörülj hát Uram rajtunk ez ügyünkben. Hív galambunk eljött, ott maradt a holló, Kezd már mosolyogni mireánk Apolló. Zöld gallyacskát itt hoz, jó reménység jele, Jön a sok szekérben élelem is vele. KÖVESD városának adja ezt lakosa, És a SZENTISTVÁNYNAK menye, és anyósa, Apró gyermekecskék is hoztak kezekben A kisebbek pedig vittek kebelekben. Hozták az őszültek, a megaggottak is, Ki meg nem szánt volna minket nem volt egy is. Ti az éhezőket most jól tartottátok, A mezételennek ruhát is adtatok. Szép szó, kész kezetek, s nedves szemeitek, A szánakozás, ezek szép erkölcseitek. E romlott, s megbűzhödt üdőnek szakasza, Titeket rendkívül példának válasza. Az érzékenységtek könnyeinket fakaszt, S megköszönésünket higgyétek megakaszt. KÖVESD és SZENT ISTVÁNY kedves hangú rokon, A ti buzgóságtok nem épült homokon. Kívánjuk, hogy ezen áldott alamizsna Menyország kapuit tinéktek kinyitna! |
2. FLE. AN. 1616/1824.
|
|