III. Tard növény- és állatvilága

A növényzet

     Az Alföldet és a hegylábakat nagy területen lösz borítja. A lösz a jégkorszak alatt keletkezett, amikor a hegyeket jégárak csiszolták és koptatták. Ezt a finom kőzetport a szél fölkapta és elszállította az Alföldre és a hegyekre. A hegységekre lehullott löszt az esőzések lemosták és a kőtörmelékkel együtt a hegylábaknál ­ így a Bükkalján is ­ összegyűlt, és belőle ún. áthalmozott lösz keletkezett. A löszön a mi klimatikus viszonyaink között fekete csernozjom talaj képződött, amely a mezőgazdaság számára a legkiválóbb termőtalaj. Sajnos ez lett az ősi lösznövényzet veszte. A löszgyepek fajgazdag természetes formája ezért nagyon ritka, hiszen a löszvidékeinken szinte mindenhol mezőgazdasági tevékenységet folytatnak. Így az egykor gyakorinak mondható lösznövények zöme ma már flóránk kivételes ritkaságai közé tartoznak.[1]
     Hazánkat egykoron 7­8 %-ban borították löszpusztagyepek, lösztölgyesekkel és pusztai cserjésekkel váltakozva. Mára ezekből szinte semmi sem maradt meg. Az Alföldön a régi magángazdák birtokait elválasztó több méter széles mezsgyék őrizték csupán a lösznövényzet fajait, de az államosítás a téeszesítés során ezeket az ősi gyepeket is összeszántották. Így a gazdálkodás előtti löszgyepek tényleges vegetációját nagyon nehéz pontosan körül írni, hiszen közülük csak néhány maradt meg nagyon kevés termőhellyel, pedig a lösznövényzet hallatlanul változatos. Vélhetőleg több faj is kiveszett, mielőtt még azokat a botanikusok megtalálhatták volna.[2]
     Tard környékének dombvidékére is ez jellemző. Ahol a domborzat megengedte, ott a jó minőségű talaj miatt őseink szántóföldeket alakítottak ki. Ezeken még ma is gabona- és takarmánynövényeket termesztenek. A környéken megmaradt löszvegetációnak be kellett érnie a gyengébb minőségű talajjal és a meredekebb domborzatú területekkel. Kialakulásukhoz a talajtani adottságok mellett nagyban hozzájárult a terület klimatikus sajátossága is. A Bükkalján található löszpusztarétek extrazonálisak, mert a különleges helyi klíma és a domborzat miatt az Alföldre jellemző növénytársulás alakult ki rajta. Talajuk az alföldinél rosszabb minőségű, degradált csernozjom. A terület északi kitettsége és a hűvösebb mikroklíma következtében az erdőssztyeppi és az erdei fajok száma is nagyobb. A réteken az erősen degradált gyepek maradtak fenn, amelynek a talajminőség mellett a folyamatosan jelen lévő állattenyésztés, azaz a legeltetés és a taposás az okozója.
     Szerkezetüket tekintve a lösz-sztyepprétek jellemzően kontinentális jellegűek. A középhegységi pusztafüves lejtőkkel állnak genetikai kapcsolatban, ahonnan az Ősmátra-elmélet értelmében a holocén korábbi fázisaiban nyerték fajaik egy részét. Növényeik között sok a pontusi-kontinentális elterjedésű faj. A gyepek szerkezetére jellemző, hogy természetes állapotban igen fejlettek, erősen strukturáltak. Legalsó szintjüket alacsony szárú füvek, kistermetű pillangósok alkotják, a középső szintet közepes nagyságú füvek és gyomfajok népesítik be. A felső szintet magasabb termetű füvek adják, de ezek borítása általában jelentéktelen.[3] A Tard környéki rétek degradált állapotuk miatt azonban ennél egyszerűbb felépítést mutatnak, rájuk csak két szint jellemző. Zömmel tágtűrésű fajok vették át az igazi lösznövények helyeit. Általánosan elterjedt fajok jellemzik: tavasszal tömegesen virít a rózsaszín virágú macskahere, júniustól­augusztusig nyílik a sárgavirágú borkóró, ezen kívül megtalálható még a karcsú orbáncfű, a változó gurgolya, a heverő csűdfű, a hengeres peremizs, az ezernyi apró sárga virágaival pompázó selymes boglárka, a lózsálya, a kakukkfű-, a gyújtoványfű- és az árvalányhajfajok. Jellemző egyszikű gyepalkotója a barázdált csenkesz. A rétek pusztai elemekben szegényebbek, de gyakori bennük a piros kígyószisz, tavaszszal foltokban fellelhető a tavaszi hérics. A Bükk közelsége miatt határozottabban megjelennek az erdőssztyepp jellegű fajok: például a Janka tarsóka, a hegyi homokhúr, a bérci-, a hegyi here, a fehér zanót és a tarka imola.
     Az északra fekvő rétek másodlagos jellegűek, az egykori tölgyesek, bokorerdők helyén alakultak ki. Az erdei-, a réti- és a gyomfajok egymás melletti jelenléte és mennyisége elárulja a társulás származását, hogy az alföldi vagy bükkaljai változathoz állnak-e közelebb. Degradálódásukkor a színpompás virágú kétszikűek helyett az egyszikűek válnak dominánssá. Az érzékeny fajok, amelyek nehezen bírták a legeltetést és a taposást, hamar eltűntek a területről. Gyepüket így a sovány csenkesz, a karcsú perje és a fenyérfű uralja, a gyep letörpül. Megjelenik bennük a magyar kutyatej, a magyar szegfű és a mezei iringó, melyet ördögszekérként is emlegetünk.
     A fennmaradt társulásokat több veszély fenyegeti. Ha túlzottá válik rajtuk a legeltetés, akkor leromlásuk tovább fokozódik, amit a fenyérfű uralma és az elgyomosodás jelez. Ha a legeltetés teljesen megszűnik, az az erdő előrenyomulását jelentheti. A mérsékelt legeltetés azonban a sztyepprétek fennmaradását elősegíti, bár a leghasznosabb kezelési módjuk a kaszálás lenne.[4]
     A rétek egyhangúságát itt is ott is a tájidegen, ültetett akácosok törik meg. Betelepítésük óta folyamatosan terethódítanak maguknak, visszaszorítva a jellegzetes növényzetet. Nem kímélik a löszréteket, a környező erdőket, de még a telepített útszéli fasorokat sem. Az akácosokban tömegesen él a fekete bodza, egyes helyeken minden más cserjét teljesen kiszorítva.[5] A rétekről, a domborzat emelkedésével egy másik társulás vezet el minket az erdőbe, a melegkedvelő szubmediterrán cserjések, amely a cseres-tölgyesek határán alakul ki. Kiterjedtsége attól függ, hogy a környező réteken mennyire tud tért nyerni az erdőből lehúzódó növényzet. A cserjék közül a csíkos kecskerágó, a kökény, a fagyal, a gyepűrózsa, a hólyagfa és a kánya bangita gyakori. Tard község és a Kő-völgy közötti kiszélesedő kaszálóján nagy számban nőnek védett virágok: a tavaszi hérics, a hegyi kökörcsin, a réti iszalag és egy orchideaféle, az agárkosbor. A Kő-völgy kijáratánál tavasszal és nyár elején nyílik a fürtös virágzatú, mirigyszőröktől érdes tapintású nagy ezerjófű, majd később a pizza-fűszerként használatos szurokfű (oregánó).
     Tard északi részén, ahol a két patak egymásba torkollik, már egy másfajta társulásra bukkanunk. Sűrű növénytakaró zárja el a messzebbre látás lehetőségét. A Tardi- és a Cserépváraljai-patak árterében a Déli-Bükkből lezúduló vizek megfelelő nedvességgel látják el a területet. A lágyszárúak magassága és a jellegzetes vízparti puhafa liget jelenléte jelzi a hely jó és viszonylag állandó vízellátottságát. A vízimádó fűzfák (kecske- csöröge- és mandulalevelű fűz) és a nyárfák mellett a szárazabb részeken megjelenik a mezei juhar, ami a közeli tölgyesekből húzódott le, de az akác is jól érzi itt magát, és néhol sűrű, áthatolhatatlan bokorerdőt alkot. A nedves rét jellegzetes lágyszárúi között a koratavasszal nyíló mocsári gólyahírekkel találkozhatunk legelőször, majd később virágoznak a lizinkák, aggófüvek és gyújtoványfüvek. Nyáron a sárga szín mellé lila, bíbor és kék színek társulnak, amikor a réti füzények, bojtorjánok, aszatok kezdik virágzásukat. Az igazán nedves helyeken a parti- és a mocsári sás, valamint a nádak csoportjai zöldellnek üde foltokat alkotva. A sárga nőszirom nagyobb állományt alkot a területen. Az iszaplakó veronika egyik változata is előfordul. Ez a faj korábban a Bükkben nem volt ismeretes. Legközelebbi lelőhelye az Alföldön van, Heves és Tiszalök mellett.[6]
     Az árteret elhagyva, a tengerszint feletti magasság növekedésével a dombokat szigorú hegyek váltják fel. Hirtelen érünk be a Déli-Bükk területére. A magyarországi tölgyerdők közül a száraz tölgyesek a leggyakoribbak, önálló zónát alkotnak. E társulások elsősorban a dombvidékeken és az alacsonyabb hegyek platóin és délies lejtőin tenyésznek, jellemzően 250­450 m tengerszint feletti magasságban. A cseres-tölgyes az erdőtársulás egyik gyakori tagjáról, a szőrős" kupaccsal rendelkező csertölgyről kapta a nevét. A csertölgy Délkelet-Európából és Kis-Ázsiából származó faj. Magyarországon éri el elterjedésének északkeleti határát, és ma a természetes előfordulásánál jóval nagyobb területeket borít. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a kocsánytalan tölgynél gyakrabban hoz bő makktermést, valamint kiváló tűzifa. Az állandó tápanyagellátással szemben is igénytelenebb fafaj, ezért az erdővéghasználat után könnyebb volt megtelepíteni, és magától is jobban újul. A természetes összetételű állományokban lombkoronaszint-alkotó még a kocsánytalan tölgy. Leggyakoribb elegy fajai a barkócafa, a mezei és a hegyi juhar, valamint egyes hársfajok. Az északi kitettségű meredekebb völgyekbe lehúzódik még a gyertyán is.[7]
     Cserjeszintje gazdag. Jellemző a gyepűrózsa, melynek csipkebogyója kedvelt gyógytea alapanyag, de megtalálható itt az egybibés galagonya, a húsos- és veresgyűrűs som, a csíkos- és bibircses kecskerágó és a közönséges fagyal.
     A kedvező fényviszonyoknak köszönhetően gazdag a cseres-tölgyes erdők lágyszárú fajvilága. A fűfélék közül leggyakoribb a felemás csenkesz és a ligeti perje, amelynek tömeges megjelenése a lombkoronaszint nyitottságát jelzi. Az üdébb területeken az egyvirágú gyöngyperjével, a legszárazabb területeken pedig a vékony csenkesszel találkozunk leginkább. Legszebbek és legváltozatosabbak az erdők kora tavaszi növényei. Legkorábban, már februárban virít a Kővölgyben a hóvirág, és vele egyidőben, főleg a völgy kijáratánál tömegesen nyílik a kék színű tavaszi csillagvirág. Az egész völgyben sárga virágszőnyeget ad a salátaboglárka. A bogláros szellőrózsa, a galambvirág, a bókoló fogasír, az odvas keltike nagy területeken mindenfelé gyakori. Ezekben az erdőkben él a száraz körülményekhez szokott csűdfű nemzetség egyetlen erdei faja, az édeslevelű

	A Kö-völgy, a Karud-völgytől nyugatra (Fotó: Stefán Norbert)

csűdfű, de virít itt illatos ibolya, tavaszi kankalin, bársonyos kakukkszegfű, bókoló habszegfű, ernyős margitvirág, sárga gyűszűvirág, színeváltó kutyatej, ösztörűs veronika, méhfű, valamint hölgymál-, tüdőfűés cickafark fajok.[8]
     A Déli-Bükkből lefutó patakok mentén a mély bevágódásokban szurdok-erdőket találunk. A talajt könnyebben lemossa a csapadék és gyakran kőgörgeteges a felszín. A hűvös, nyirkos völgyklíma, a völgyek alján szivárgó vizek, valamint a völgytalpak felé hordódó szerves anyagok miatt nitrogénben és humuszban gazdag talajok jellemzik. A magas kőris, a hegyi- és korai juhar, a nagylevelű hárs mellett megtaláljuk a hegyi szilt és elvétve egy-egy bükköt is. A sűrűn záródó lombkorona alatt viszonylag fejletlen a cserjeszint. Talajszintjén árnyéktűrő lágyszárúak találhatóak. A páfrányok nemzetsége jelentős: található itt karéjos- és díszes vesepáfrány, édesgyökerű-, hólyagpáfrány, erdei pajzsika és fodorka fajok. Sárga

	Erdészeti feltáróút a kaptár kövekhez (Fotó: Kovács Zs.)

kövirózsa, borsos varjúháj és bablevelű varjúháj alkotja a sziklagyepeket. Ezen kívül virít még a széleslevelű harangvirág, a nehézszagú gólyaorr, a halvány rózsaszín virágú, magas termetű erdei holdviola, amelynek díszváltozatát előszeretettel ültetik kertekbe. Jellegzetes, megszárított becőtermését júdáspénzként emlegetik. Máshol gyomnak tekintik, itt természetes előfordulású a nagy csalán.
     Az erdőszéleken, erdővágásokban gyakran találunk hatalmasra nőtt nagy őzlábgombát, erdőszéli csiperkét, és a galócák közül ehető piruló galócát, amely könynyen összetéveszthető a mérgező párducgalócával. A rizeke, a keserűgomba és a galambgombák gyakoriak. A gyertyánosokban fordul elő az érdesnyelű tinóru, az ehető tinórú ritkább. A Bála-völgyben óriáspöfeteg és finom szegfűgomba terem.[9]
     A Bükkalja növényföldrajzi képe mára már erősen átalakult. A kiterjedt szántók, szőlők és gyümölcsösök mellett új elemek a telepített fenyvesek, a lejtőket felszabdaló eróziós árkok bozótosai, az akácosok és az akáccal kevert tölgyesek.
     A jellegzetes vegetációk mellett említést kell tennünk az emberi tevékenység következtében létre jövő gyomtársulásokról. A gyomok egyik fele őshonos növény, amely különféle bolygatások hatására szaporodik el az adott élőhelyen. A gyomok másik fele az újonnan behurcolt fajokhoz tartozik. A jövevények részben már a történelem előtti időkben elterjedtek (pl. búzavirág, pipacs, konkoly), míg mások később honosodtak meg (pl. ligetszépe, betyárkóró, disznóparéj). Elterjedésük gyorsaságára jó példa az országszerte egyre nagyobb gondot okozó parlagfű. Magyarországon első megjelenését 1922-ben rögzítették a Dráva mentén. A hírhedt, észak-amerikai származású gyom néhány év alatt elérte a Balatont és 20 év alatt elfoglalta az egész Dunántúlt. Mára pedig országszerte jelentős állományokat alkothat ott, ahol az ember nem irtja.[10]
     A gyomnövényzetnek ­ ha másért nem ­, az elterjedtsége miatt nagy a jelentősége. A síkságok, a dombvidékek erdői, mocsarai, gyepei helyén már régen szántók, legelők vannak, de a magasabban fekvő rétek sem érintetlenek, hisz emberemlékezet óta azokat is kaszálják, trágyázzák. A természetes vegetáció helyét félkultúr- és kultúrnövényzet foglalja el. Az ország legnagyobb része intenzív művelés alatt áll, és a gyomnövényzet térnyerése a civilizáció terjedésével egyre csak fokozódik, ami a Tard környéki útszélekre, szántókra, kapásokra és szőlőkre is jellemző.
     Az útszéli gyomvegetáció számtalan egyéves növénye közül a legelterjedtebbek a fehér libatop és az egérárpa. Gyakori az egykor gyógynövénynek számító sebforrasztófű, a papsajt és az apró mályva. Az évelők közül a kapás kultúrák egyik legkegyetlenebb ellensége a közönséges tarackbúza, ugyanúgy, mint a szép, tölcséres, rózsaszín virágú apró szulák és az egyik legismertebb, keresztesvirágúakhoz tartozó pásztortáska, amelyből gyermekkorunk csörgőit készítettük. A parlagi ligetszépe szürkületkor nyíló, nagy, halványsárga virága és a világítóan fehér színű mécsvirág azonnal észrevehető a gyomtársulásban. Nem válogat a termőhelyekben a szívós mezei aszat, amely a szántók egyik legkárosabb tarackoló gyomnövénye. A kedves gyerekjáték, az elfújható bóbitát" termő pongyola pitypang is szinte minden társulásban előfordul. Egyik legkomolyabb vetélytársa a tyúkhúr, amely a gyermekláncfűhöz hasonlóan társulásközömbös. Szárazabb helyeken a bogáncsfélék jelennek meg dekoratív levelű, piros fészekvirágzatukkal (pl. bókoló bogáncs, szúrós szamárbogáncs). Üde termőhelyeken tömeges lehet a közönséges és pókhálós bojtorján, melyeknek jellegzetes horgas csúcsú fészekpikkelyekkel borított virágzatukat a gyerekek előszeretettel dobálják egymás ruhájára. Délceg növény a legelőkön termő héjakútmácsonya, kórója a szárazkötészetben is kedvelt. Nevét az átellenesen álló, vállukkal összenőtt levelek tövében összegyűlő esővízről kapta, amely madaraink ivóhelyéül szolgál. A hosszú virágzatán, mutatós, sárga virágokat nyíló szöszös ökörfarkkóró gyógynövénynek számít. Virágát köptető készítésére használják. Kék virágfüzéréről és szúrós kinézetéről könnyen felismerhető a terjőke kígyószisz. A gyomosodó rétek jellegzetessége még a kék katángkóró. Megpirított és megőrölt gyökeréből főzik a cikóriakávét. Az ártéri magaskórósokban és a jó vízellátottságú részeken gyakori a sárga virágú gilisztaűző varádics. A növényt régen féregűző teaként és molyűző szerként használták.[11]
     A szőlőskertekben jól ismert a pirók-ujjaskosbor, a kövér porcsin és a parányi fészkesvirágzatú, fehér gombvirág. Az egyik legszebb gyomnövényünk a bársonyos árvacsalán, különösen nyílás előtt feltűnő a virágzati murvalevelek tövében készülődő, vérpöttyszerű, pici, mélybíbor bimbóival.
     A lassú folyású ­ főleg a községtől északra ­, helyenként mély és kiszélesedő pontokon csaknem állóvíz jellegű patak dús növényzetű. Ez nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy gazdag a patak rovarvilága. A virágtalan növények közül az erdőn keresztül folyó szakaszok kivételével mindenütt nagy gyepeket képeznek a vízben a különféle fonalas moszatok (békanyál). A Kő-völgyben a patakmederben részben a víz alá merült, részben a vízből félig-meddig kiálló köveken tömegesen él a vízimoha. A virágos növények közül a legegyszerűbb felépítésűek a békalencsék. Közülük az apró békalencse a patak lassú folyású részein, főleg a Büdöskút nevű forrás környékén fordul elő. A kimondottan víz alá merülten élő növények közül csupán a hínáros víziboglárka található a patak felső szakaszán. A patakban sűrű állományt képez, és így a vízi állatok legjobb búvóhelyéül szolgál a deréce veronika, amely általában kiemelkedik a vízből, de a víz alatt is jól megél. A patak mentén mindenütt előfordul a parti- és a mocsári sás. Szórványosan találunk benne lándzsás hídőrt. A virágkáka legnagyobb számban a községtől délre díszlik. Ugyanitt él nagyobb állományban a sárga nőszirom, amely elszórtan a községtől északra is megtalálható. A nád mindössze néhány négyzetméteres területen fejlődik a Kő-völgytől kissé északra. Jelentős helyet foglal el még a fajok között a csikorgófű.[12]
     A felsorolt növénytársulások, mint megőrzendő botanikai értékek a Bükki Nemzeti Park területén fokozott védelmet élveznek. Legszebben és legmaradandóbban saját termőhelyükön díszlenek!

 

1. Seregély, 1995. 182.
2. Seregély, 1995. 183.
3. Borhidi­Sánta, 1999. II. kötet. 20.
4. Borhidi­Sánta, 1999. II. kötet. 22.
5. Fontos lenne egy átgondolt, megtervezett program, ami segítségével tájhű fafajokra cserélnék le az akácokat. Ez viszont óriási anyagi terhet hordoz magában.
6. Tóth, 1973. 562.
7. Szollát­Standovár, 1995. 204.
8. Borhidi­Sánta, 1999. II. kötet. 251.
9. Tóth, 1973. 560.
10. Szollát, 1995. 214.
11. Szollát, 1995. 216.
12. Tóth, 1973. 561­562.